Próbáltam valami mesés szóviccel kezdeni a bejegyzést, de feladtam, hisz maga a puszta név rengeteg alakítási lehetőséggel bír. Képzelem milyen volt az építés, ez a fal ide megy, ez a fal oda és bumm így lett az Erzsébet utca közepén a Bárkalak Faloda. Bevallom a pontos nevet viszonylag rövid böngészés után találtam csak meg az interneten. Abban biztos voltam, hogy Bárka, de tovább már nem.

Eddig, ha önkiszolgáló étteremről beszéltünk Sopronban mindenkinek a Nagymama jutott eszébe, hisz eltekintve egy-két kisebb vetélytárstól magasan uralja a piacot, valószínűleg ez továbbra is így marad, hisz a Bárkalak sem méretében, sem ételkínálatában nem hasonlítható össze az egykor palacsintázónak indult étteremlánccal, de mégis üde színfolt ezen a piacon.

Az egész ott kezdődik, hogy az ember belép a rengeteg fával burkolt előtérbe, ahol már láthatja is az aznapi fogásokat. Általában 8-10 fogásról beszélhetünk, ha napi menüről van szó, ehhez jönnek még hozzá azok az ételek, amik mindig megtalálhatók a kínálatban, például a sült kolbász, ami remek ötlet. 

Szóval bementünk, kiválasztottuk mit szeretnénk és helyet foglaltunk, aztán egyszer csak jött a hölgy és tálcán hozta, amit rendeltünk. Véletlenül volt közte sült kolbász is... Tehát már találtunk egy különbséget, itt még a tálcát sem nekünk kell vinni, meg az evőeszközt kiválasztani, az viszont stimmel, hogy előre kell fizetni, ha jó volt, ha nem. Esetünkben maradjunk abban nem volt rossz. A sült kolbász egyszerűen remek ötlet, hisz egyre kevesebb kifőzdében lehet kapni, és már a hentesek is leálltak vele, a május 1-i vurstli pedig még messze van. 

Összegezve az ételért ( köret+főfogás) 680 Forint nem túl nagy összeg, bár máshol ezért már menüt kapunk. Nem hiszem, hogy sűrűn járok majd ide, legfeljebb, ha sült kolbászt szeretnék enni. Amúgy teljesen rendben van.

Három napja gondolkodom, hogy mit írjak. Nem azért mert rossz volt, mert nem. Kifejezetten finom volt, más az ami foglalkoztat. A Tercia Hubertus egy tipikus magyaros étterem. A fogasokba vésett szív motívum, a terítő és az étlap is azt sugallja, igen ez az, amit a külföldieknek látni kell, ez Magyarország. Az ételekre nem lehet panasz, mind egytől egyig kifogástalan minőségű és az adagok is nagyon rendben vannak. Ötfős társasággal voltunk ettünk, ittunk, beszélgettünk jót mulattunk. Mindannyian különfélét rendeltünk, első körben gulyásleves, ököruszályleves, húsleves, hortobágyi és töltött gomba volt az asztalunkon. Az ételre nem kellett sokat várni, a kiszolgálás gyors és pontos volt. Második fogás terén ugyancsak a változatosság jellemezte társaságunkat. Kipróbáltuk a vaddisznó vadast, a pulykamellet Tercia módra, szárnyas tálat, lazac steaket. És mindennel maximálisan meg voltunk elégedve. Az ételekre 10-es skálán egy erős 7-est adnék. Az étterem megjelenése is nagyszerű. A sötét csípős éjszakában a kivilágított "vadászház" igazi menedéknek tűnik az éhes látogató számára. És persze parkolóhely is van bőven.

A következő kirohanásomért szeretnék előre elnézést kérni a Terciától, hisz ők igazán nem tehetnek róla, de miért van az, hogy Sopront és Magyarországot, mind ételben, mind minden másban a régi sokszor mára már giccsessé vált dolgokkal próbáljuk eladni. Egy étterem lehet magyar, de nem kell mindenhol Sebestyén Mártának behajolnia az ablakon és elénekelni a Tavaszi szél, vizet áraszt kezdetű klasszikust. Ha az alapanyag magyar, a fűszerek magyarok, akkor miért kell mindennek pörköltnek, meg gulyásnak lennie? Miért nem lehet ezekből az alapanyagokból valami mást készíteni, amit mondjuk még a külföldiek is szívesen megesznek. Sokat elárul az is, hogy az egyik legjobb magyar étterem (igen a Costesről van szó) séfje portugál, a tehetséges magyarok pedig sorra menekülnek külföldre. Nem tudom miért jó nekünk, hogy minket mindenki a gulyással, a csikóssal (direkt nem mondom Puskást) párosít, és meglepődnek, ha az embernek nincs zsírszaga. Én ezt kimondottan nem szeretem. Annak viszont örülök, hogy vannak olyan helyek, ahol ezt már felismerték, és tudatosan kommunikálják is. Azért mert valamelyik ételünket nem 1400-ban készítették először, még lehet jó és igazán magyar. 

Két oldalon sorakozó házak. A mindig magányos, mindig lóval közlekedő, és mindig morcos western- hősök már felálltak, hogy megvívják első vérig tartó párbajukat. Az idegek pattanásig feszültek, kezek a pisztoly felett, és már csak a jelre várnak.

Valami ilyesmi érzésem van mindig, mikor a Gyár utca környékén járok. A vidék kicsit iparias, kicsit kietlen,valami  különös oknál fogva a vendéglátóhelyek mégis megélnek ( jelenleg hét környékbeli étel-ital szolgáltatóegység is eszembe jut). 

Kisebb társasággal mentünk egy hosszú munkanap után vacsorázni és az Old Boy's-ra esett a választás. Hogy miért? Mert útba esett és még sosem voltunk. Belépés után western hangulatom még jobban erősödött, hisz fa burkolat mindenütt, ameddig csak a szem ellát, pult hosszú és mondhatni korhű, az egész étterem maga egy piciny felüdülés a mindennapok szürkesége után. A felső szint u alakú karéja a Bud Spencer- Terence Hill filmek kocsmajeleneteire emlékeztetnek, hisz a hölgyek (akik táncolnak ......és egyéb) mindig a karzaton jelentek meg, hogy aztán végignézzenek egy kiadós bunyót. Természetesen itt erről szó sincs, csak a hatás kedvéért írom. 

Nem vadnyugati, de piciny érdekesség, ami nekem nagyon tetszett. Megpillantottam, hogy az egyik asztal lába egy régi Singer típusú varrógép vastalapzata, egyből gyerekkorom jutott eszembe, mikor nagymamám alig tudott leszedni a lábbal hajtós öntött vas csodáról. Úristen, már ilyen öreg lennék?!

A rendelés viszonylag könnyen és gyorsan ment, a leveseknél előételeknél semmi különöset nem találtunk, a további fogások, azonban tényleg olyanok, amiket eddig nem láttam, vagy nem sok helyen láttam. Valahogy úgy alakult, hogy mindenki mást rendelt, így bővebb bepillantást nyerhettünk a választékba.

Itt térnék ki a kiszolgálásra is, ami egyszerűen nagyszerű volt, minden gyors volt, minden jó volt, szinte körülugráltak minket. Volt, hogy egyszerre két pincér szedte le az asztalunkat, miközben egy harmadik a desszertet hozta.

Az előételek után, ahol kiemelném a tálalást, jöttek a főfogások. Nem kimondottan kedvelem a rizst, ezért, amikor lehet hasábkrumplit kérek, és ezt már több helyen éreztem, hogy ilyenkor a "csereadag" nem akkora, mint kellene...  A lecsós szűzérménél érdekesnek találtam a lecsó kiöntőben való tálalását, tanácstalanok is voltunk, hogy a mártogatós, vagy a kiöntős verziót kell választanunk. Az alapanyagok többségén látszott, hogy friss, de az adagokkal nem voltam annyira megelégedve. Hozzáteszem nem éhesen érkeztem, így maximálisan jóllaktam, de nem biztos, hogyha a nap végén nem látogatom meg a pékséget ugyanezt éreztem volna. Volt vendéglátós létemre, tudom, hogy ez teljesen racionális, és nem csak az ételt kell megfizetni, hanem a hely minőségét, a felszolgálókat stb., de így az adagokat ismerve az árakkal nem voltunk megelégedve, de nyilván a minőséget meg kell fizetni, és azzal nem is volt semmi baj. 

Összességében jól éreztük magunkat, jót ettünk, és a palacsintába bújtatott fagylalt, amit desszertként rendeltünk, végképp meggyőzött minket, hogy ez a hely nem csak öregeknek való, sőt.

Mikor a legjobb menüztető éttermet kerestük, már jártunk a Jégverem Fogadóban, és most újra visszatértünk. A látogatás apropója nem más, mint az, hogy új séf irányítja a konyhát, aki az étlapot is igyekszik majd megreformálni. Na de hogyan? Ez volt a nagy kérdés, amire szerdán este választ kaphattunk. Az étterem tulajdonosai engem is meghívtak arra a zártkörű vacsorára, ahol bekóstolásra került az a 25 tétel, mely vagy felkerül az étlapra vagy nem. A vacsora célja nyilván az volt, hogy a jelenlévők véleménye alapján döntés szülessen.

A Jégveremmel kapcsolatosan vegyesek az érzéseim. Szeretem, mert nagyok az adagok, a kiszolgálással sincs gond, az étel is gyorsan az asztalokra kerül, ugyanakkor nem szeretem, mert a köretek egysíkúak, és általában az az érzésem, mint karácsonykor; húst kell enni hússal. Ezért vártam kíváncsian ezt a bizonyos estét.

Amikor az ember üres gyomorral belép még azt hiszi, hogy 25 tétel kóstolója meg sem kottyan majd neki, vígan falatozza az előételt (szám szerint hármat) és kanalazza a leveseket, aztán a kezdeti lendület valahogy alábbhagy, az a bizonyos gomb a nadrágon pedig.....

Számomra a legnagyobb kérdés az volt, hogy sikerül-e az új konyhafőnöknek megtörni az egyhangú kínálatot, valamint sikerül-e feldobni kicsit a rizs és burgonya alkotta köretkínálatot? Nos a válasz Igen! 

Míg nincs meg a végleges étlap nem szeretnék titkokat elárulni, meg olyan ételekről írni, amiket a nagyközönség lehet soha nem ismerhet majd meg, de azt el kell mondjam, hogy a hagymalekvár valami isteni, a túrós nokedli pörkölttel zseniális, a krumplis tészta sült májjal meglepően finom, és a vargabéles egyszerűen világbajnok!

Kíváncsian várom a főpróba után, mely ételek köszönnek vissza az új kínálatban, de szinte kivétel nélkül mindent csak ajánlani tudok.

A PocakPeti blog ezúton kíván jó munkát, és további sok sikert Gálos István mesterszakácsnak!

A Múzeumok éjszakája  előtt valamiért úgy gondoltuk barátaimmal, hogy úgy tehetjük teljesebbé a ránk váró élményt, ha előtte kicsit ráhangolódunk erre a kicsit misztikus, mégis remek programra. Úgy döntöttünk ezt az estét az újdonság varázsának áldozzuk. Így,mielőtt elindultunk volna kalandozni az éjszakai belvárosba, éttermet választottunk, hogy kis beszélgetéssel, és persze jó ételekkel hangolódhassunk a ránk váró élményekre. 

Kis gondolkodás után eszünkbe jutott egy hely, ami előtt minden héten többször elmentünk, azonban belülről még sosem láttuk. Így hát lekanyarodva a Várkerületről a Szent Mihály utca felé vettük utunkat, ahol valahol a templom környékén meg is találtuk azt amit kerestünk, a Csőszkunyhó Fogadót. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak úgy belevágtunk a gasztrokirándulásba, hisz előtte azért, mint minden mai fiatal, kicsit kutakodtunk az interneten. Találtunk is egy avíttas, még a HTML programozás dicsőségét hirdető honlapot. Elöljáróban kicsit rápillantottunk az árakra, amik első, második és sokadik ránézésre sem tűnnek magasnak. Higgyék el, kipróbáltuk! A világhálón közzétett étlap legdrágább tétele sem érte el a kétezret (sőt!!), ami azért manapság ritkaságszámba megy, főleg, hogy étteremről beszélünk. Ezt muszáj volt megnéznünk saját szemünkkel is. 

Belépve a kellemes kinézetű- engem kicsit a falusi parasztházra emlékeztető épületbe- kis előtérbe jutunk, ahonnan egyenesen az épület belseje felé lépdelve eljuthatunk a felső "polgárias" részbe, ahonnan boltív és néhány lépcső vezet le a második helyiségbe, ami a pincék világát idézi elénk. Kis tanakodás után mi fent foglaltunk helyet, élvezve a lemenő nap sugarait, amelyek a terasz nagy üvegajtaján keresztül bejutva festhették először rózsaszínre, majd  narancssárgára a falakat.

Az eredeti étlapot összehasonlítva a korábban már látottakkal meggyőződhettünk, hogy nem csak az esetleges frissítések hiánya okozta az árak alacsonyságát. Átlapozva a kínálatot megállapíthatjuk, hogy nincs kimondott specialitás, vagy különlegesség, csak a szokásos. Így én is a szokásosat rendeltem. Fokhagymakrémlevest, amelyből már úgy érzem szakértő is lehetnék, hisz szinte mindenhol és mindig azt eszem, ha nincs valami, ami elvonná róla a figyelmem. A tálalás ízléses volt, és az adaggal sem volt semmi gond, valamint a hőfok is rendben volt. Nem tudom miért, de az idők során ez már egyfajta vesszőparipámmá vált, hisz nekem a leves attól leves, hogy meleg. Nem forró, nem még éppen ehető, hanem meleg és pont.

Levest csak én ettem, azonban másodikként mind a hárman mást választottunk, hogy jobban képet kaphassunk a konyháról. Én rántott camambertet/-et (aki tudja kérem segítsen, ezzel mindig bajban vagyok), barátaim Cordon Bleu és Roston csirkemell mellé tették le a voksukat. A leves után sejtettük, hogy nem maradunk éhen, és ez a sejtés, be is igazolódott, mikor megláttuk a tányérokat, amiket a pincérnő a tányércsere után nem egész tíz perccel, már hozott is ki a konyhából. Az ízek rendben voltak, nekem a sajt kicsit folyósra sikeredett, de a camambertben pont ez a szép, hogy sosem lesz ugyanolyan állagú. Tudom, hogy a díszítés kérdése nem feltétlenül idevág, de ha már észrevettük le is írom, hogy mikor észrevettük, hogy mindhármunk ételének díszítését nagyrészt egy citromkarika adja, szemtelenül elkezdtük nézni mások mit esznek, és még inkább mivel van díszítve. Egyhangú pontozással nyert a citrom. Tudom ez nem lényeges, de érdekes.

A jóllakottság és kávé után elérkeztünk ahhoz a részhez, hogy megnézzük, vajon az étlapon szereplő árak hogyan is festenek összesítve, egy jó kedélyű beszélgetős este után. A számla végösszege őszintén szólva sem rontotta el esténket. Hárman összesen alig hatezer Forintot fizettünk, itallal, kávéval együtt. Máshol sokszor egy főétel került ennyibe. 

Bejegyzéseink utolsó része általában arról szól kinek ajánljuk a helyet. Változtatva a hagyományokon most inkább azt írjuk le kinek nem ajánljuk. Tehát nem ajánljuk a Csőszkunyhó fogadót azoknak, akik drágán szeretnének kis adagokat enni, és azoknak akik nem szeretnék megtapasztalni milyen egy igazi családias, meghitt légkörben elköltött ebéd, vagy vacsora.

 Amennyiben az ember megunja belváros porát, a számtalanszor látott és kipróbált éttermeket, azoknak csak egy tanácsom lehet, irány az erdő. Sopron egyik legvonzóbb turisztikai látványossága, a várost övező erdő is nyújthat számunkra számtalan meglepetést, és finom falatot. Nemrég családi ebéd színhelyét keresgetve jutottunk el a Muckra,- a jeles alkalmak némi unikvitást érdemelnek- ahol esős idő révén még tényleg a madár sem járt. A Moha Éttermet legkönnyebb megközelíteni autóval, kicsit fárasztóbb kerékpárral, a gyalogutat, pedig tényleg csak a legelszántabbak próbálják ki. ( Azoknak, akik nem tudják mégis merre induljanak, a fogadót a legkönnyebben a Deákkúti úton lehet megközelíteni. A városból érkezve az uszoda után jobbra fordulva, a Károly- kilátó parkolóját elhagyva, a felfelé ívelő szerpentin legvégén található egy nagy és impozáns ház, mely most utunk végcélja volt.) 

 Valahol a Várkerület közepén van egy kínai étterem, aminek gazdái nem sokat törődtek a névadással, így történhetett az, hogy a falon csak egyszerűen annyi van Kínai étterem. Városban jártomban- keltemben többször elmentem már a hely előtt, nagy tömeget azonban sosem láttam sem bent, sem a környéken. Kíváncsi voltam vajon miért? Azért mert rossz az étel, vagy a kiszolgálás, az adagok vagy csak egyszerűen azért, mert a mi gyomrunk nem veszi be a fűszeres, édes-savanyú és egyéb mártásokat, fura húsokat. 

Az előbb említett okokból kis társasággal tértünk be. Nem tudom miért, de utálom ha én vagyok az egyedüli vásárló valahol. Mindig az az érzésem, hogy mindenki engem figyel, és ettől nem lesz a legjobb a közérzetem. Szóval mindezt elkerülendő öten léptünk be az ajtón, ami egy elég pici fogadótérbe vitt minket, ahol mindössze 4 asztalka állt. Ahhoz, hogy mindannyian helyet tudjunk foglalni össze kellett húznunk kettőt, így már-már tömeg látszatát keltve. Az étterem méretéhez képest a választék, és az esetleges kombinációk rendkívül nagy palettán tárták elénk az ázsiai konyha remekeit. 

A kiszolgálásra nem lehetett panaszunk, hisz bármit tettünk az eladó, aki már egész jól beszélt magyarul mindent kétszer köszönt meg: " Köszi, kösz szépen!" felkiáltással. Az adagokra nem lehetett panaszunk, nekem a hőfokkal volt némi problémám, ez adódhatott abból, hogy az étel tányérra kerülése után kevés időt töltött a mikróban, de abból is, hogy mire összevártunk mindannyiunkat már eltelt negyed óra is. Szóval mondhatjuk, hogy a hely nem bír el akkora terhelést egyszerre. 

Majdnem egy órát ültünk bent, és ez alatt kicsit megdőlt az az elméletem miszerint itt aztán sosincs senki. Mert volt. Ott tartózkodásunk vittek el egy-egy adagot és még másik három ember ült le enni. Mondjuk azt azért nem állítanám, hogy péntek délben ez a forgalom jónak számít.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy aki különlegességre vágyik minden extra nélkül, az bátran térjen be erre a helyre, de számottevő kulináris élményre, és az üdítőhöz pohárra ne számítson.

Mostanában sűrűsödő dolgaim miatt, nincs időm leülni étterembe enni egy menüt, így a múlt héten, Bendő Benő barátommal egyetemben, nekem is a gyorséttermek nyújtotta kulináris élvezetek maradtak. Szó se róla, néha jól tud esni egy hamburger, vagy gyros, de nem mondanám, hogy hosszú távon a legegészségesebbek. Életmentő, természetesen elvitelre készült kebapomat, amit valahol a Színház utca környékén ettem meg, az Antalya török étteremben szereztem be. Étteremnek kicsit túlzás azért azt a kb. 20 négyzetmétert nevezni, de mi tagadás, sok másik hellyel ellentétben itt bent is, jó idő esetén kint is le lehet ülni.

Szóval, dél körül tévedtem be a belváros közepén található "étterembe", ahol legnagyobb meglepetésemre egyedül voltam. Ezek szerint az emberek többsége egészségesen étkezik, ami valljuk meg azért nem rossz. Tehát a kebap: a pita közepes méretű első ránézésre inkább kicsi, azonban a tésztája minden igényt kielégít. Nem túl vastag, nem túl vékony, nem túl szezámos, nincs odaégetve, nem szakad szét. Nem szeretek evés közben vízért kapkodni, így kihagyom a csípőset, hagymát viszont kérek bele. Ahogy a hölgy szépen sorban rakta össze az alapanyagokat, hirtelen figyelmes lettem valamire. Se csipesz, se átlátszó műanyag kesztyű, semmi. Ez azért kicsit szíven ütött. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kevesen tudják betartani a hatályos egészségügyi előírásokat, de azért törekedni lehet rá. Mire ez a gondolatsor végigfutott agyamon addigra azonban már kész is volt ebédem, így már csak ki kellett fizetnem. A kasszához fáradva, ahol ugyanaz a hölgy, ugyanazzal a kézzel vette el a pénzt- nevezetesen 720 Ft-ot, - amivel előtte a kebapomat rakta össze megfogadtam, hogy többet ide nem szeretnék jönni.

A Future Cafe számomra mindig kicsit hibrid hely volt. Kocsmánál elegánsabb, kávézónál kicsit kocsmásabb, bulihelynek kicsi és túl sok benne az ülőhely hozzá. Nagyobb bajom amúgy sosem volt vele, csak nem tudtam igazán bekategorizálni.

Azon a bizonyos keddi napon egy üzleti megbeszélést kellett megszerveznem, valahol a Jereván és a belváros között úgy fél öt tájban, ami már nem délutáni kávé, de még nem vacsora idő. Így esett a választás a Future Cafera. A berendezés teljesen alkalmas volt ezen célokra: a nagyobb asztalok mellett többen is el lehet férni, azonban akadnak kettő székkel ellátott kisebb zugok is tiktosabb, meghittebb beszélgetésekhez. És ami számomra nem mindegy, rendelkezik nemdoháznyó résszel, ráadásul félig-meddig a dohányzótól leválasztva. Már ment is a plusz egy képzeletbeli pirospont.

A találkozó bő egy órán keresztül zajlott, szerencsére ez az az idő, amit még egy gyengébb laptop akkuja is kibír. Amire szükség is van, mert bár kerestem, mindenki számára nyilvános konektort nem találtam, ahogy wifit sem, így ezen a helyen a mobilnetesek előnyt élvezhetnek. Hangsúlyoznám ez nem általános elvárásom egy hellyel szemben, csak örömteli plusz érzést ad, ami az objektív megítélést csak pozitív irányba tudja mozdítani, negatívba nem.

A találkozó legnépszerűbb itala a tea volt, amihez friss citromot kaptunk, valamint igény szerint cukrot és mézet is. A kiszolgálás gyors volt, udvarias, a pincér nem hozta egyből oda a számlát, és nem sürgetett újabb rendelésre, mikor mindenki már csak a csésze alján maradt cukorral játszott. A légkör teljesen ideális, a halk zene, pedig segít gördülékenyen túllendülni a néha törvényszerűen bekövetkező kínos csenden.

Jelen esetben az árakkal nem vagyok tisztában, hisz a végösszegből távozáskor a vegyes fogyasztás miatt nehéz lett volna kiszámolni mi mennyi, de tudva azt hányan voltunk és, hogy kb. mit fogyasztottunk szerintem azok is teljesen rendben vannak. Mindent egybevetve szívesen ajánlom mindenkinek a Future Cafet, aki a belváros közelében csendes, kultúrált helyen szeretne beszélgetni, tárgyalni.

Míg kedves kollégáim, barátaim lassan kivesézik a menüztető éttermeket, egy kicsit olyan témában szeretnék írni, ami eddig háttérben volt, de talán itt nekem lesz nagyobb szerepem. Munkám és főnökségem miatt sajnos nincs lehetőségem hétköznap a menüztető éttermek kínálatából szemezgetni és természetesen kajálni, így nálam a napi táplálkozás a sarki kisbolt pogácsájától jobb esetben valami fastfood dologig terjedhet (már ha éppen dolgom valami ilyesmi előtt visz el) Így történt, hogy mikor munkám miatt a Jereváni OTP-be vetett a jó sorsom, és amíg ott vártam, várakoztam (nem is keveset) gyomrom biza jelezte, hogy itten most jó lenne valamit belé helyezni; remegett, korgott, morgott  bocsi KorgóMorgó :), úgyhogy a sikeres tranzakciók után bevetettem magam a szemközti kebaboshoz. Belépve kedves lányok köszöntek a pult mögül, érdeklődve hogy mit kérek. Elhadartam szörnyen bonyolult igényemet: "egy duplahúsost csípős nélkül", ami meglepetésemre egy papírlapra került fel. Előttem nem volt senki, a helyen is csak ketten ültek épp vígan falatozva. Reméltem, hogy gyorsan táplálékhoz jutok (délután fél négy volt, a precizitás érdekében), de mint kiderült reményem hiába való volt. Jött a hölgy két pitával, majd még kettővel, aztán még kettővel, szépen gyűltek a kebabok fehér "teszkós-zacsikban", de az enyém csak nem akart megszületni. Beviharzott egy kolléga, felmarkolta a zacsikat, némi papírhalmot hozzá és el is viharzott. Sikerült rájönnöm, ő volt a házhozszállítófiú. Ekkor ismét hátrasétált a pultban lévő hölgy, kolléganője addig nekiesett a szépen pörgő-forgó húsnak... 12 perce voltam ekkor benn, de hát türelmes és leginkább éhes voltam, így reménykedve csorgattam a nyálam. Itt érdemes megjegyezni, hogy ez idő alatt még három kedves vendég érkezett az üzletbe, az ő rendeléseik is szépen fehér papírfecnire kerültek, majd ők is türelmes várakozó állásba tették magukat. Mosolyogva érkezett vissza a hölgy a konyhából, majd megnyugtatólag közölte velem: "a tied jön". A lehetőségekhez képest gyorsan összedobálta a belevalókat, csomagolás, fizetés, távozás. 19 perc... egy jobb menüztető étteremben is ennyi idő alatt meg lehet kajálni, tapasztalatból hallottam.

A kebab teljesen átlagos, elfogadható volt, bár a paradicsom üvöltően mű volt benne, de hát mit vár az ember februárban? A duplahúsosban tényleg van anyag, csak hát a 990,- egy kicsit azért húzós. Emellett még a hőfokkal sem voltam maradéktalanul elégedett, lehetett volna a hús egy kicsit melegebb. De tény, hogy abban a pillanatban, ott, és akkor, szerdán háromnegyed négykor az életemet mentette meg. Ettem rosszabbat, ettem sokkal rosszabbat is, de valljuk be ettem már jobbat is (bár azt furcsa mód néhányszáz kilóméterrel nyugatabbra).

Amit mindenképpen megjegyeznék a hellyel: Nem biztos, hogy a helyben várakozók és a telefonos megrendelések igényeit egymást követve, szépen sorban teljesíteném. Fura volt végignézni hat kebab elkészültét. Lehetne ezen szerintem még finomítani. Az azonban látszott, hogy a hely népszerű, ottlétem alatt vagy 4 rendelés futott be telefonon, és igen nagy hangsúlyt fektet a kiszállításos témára is, csak hát úgy tűnt a helyben fogyasztás rovására. Tudom nehéz az egyensúlyt megtalálni, de szerintem nem lehetetlen. Vagy csak épp megint rosszkor toppantam be. Vagy tényleg 20 perc kell egy kebabhoz? Mert akkor lehet én gondoltam eddig rosszul... De azért a Jimmy's-t ajánlom mindenkinek, akinek nincs épp többre/másra igénye, mint hogy tele legyen a bendője és kibírja valahogy estig. Erre tökéletesen alkalmas, havonta egyszer-kétszer...

 Számomra a Nyugat étterem mindig ellentmondásos hely volt. Soha nem tudtam felfogni az egyetemi kollégium kontra elegáns étterem dilemmát. Szó se róla a berendezés, kialakítás igazán impozáns, azonban a fűtéskorszerűsített műanyag nyílászárók valamelyest rontják az összképet, valamint az a tudat, hogy régen ez egy tanulószoba volt, ahol magam is megfordultam anno párszor, tovább árnyalják a képet. Menüt azonban sosem ettem még. Egyik barátom társaságában, látogattuk meg a helyet, ahol megdöbbentő kép tárult elénk, ugyanis nem volt szabad asztal. Lelkesedésünk azonban csöppet sem lankadt, türelmes emberek lévén kivártuk, míg le tudtunk ülni egy kétszemélyes asztalhoz. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy, ha ilyen előfeltevéseim vannak, akkor miért nem fordultunk meg és kerestünk valami mást. Ennek kérem szépen nagyon egyszerű oka van: a kíváncsiság. Kíváncsi voltam, hogy azért van-e tömeg, mert jó az ebéd, vagy azért mert a Nyugat elhelyezkedése miatt helyzeti előnyben van.

Meglepett és kicsit jól is esett, hogy letelepedésünk után rögtön kaptunk egy kancsó vizet, valamint két poharat. Amit azonban először nem értettem, hogy a rendelés felvétele után miért kaptunk a pincértől egy cetlit. Később aztán rájöttem, de erről majd a végén.

Szóval a menü. Változatos "A", "B" menü amiben a leves ugyanaz, a főétel és annak ára, azonban változik, valamint kialakítható egy "C" menü is,ami főételből és desszertből áll. Első ránézésre is látszik, hogy mindenki igényét próbálták kielégíteni, hisz van főzelékféle, húsféle, és ahogy a tovább böngésztem, tésztanap is akad. Mi egy "B" menüt választottunk, ami kertészleves volt, valamint rántott szűzérmék burgonyapürével. Ha valaki tudja a kertészleves mitől kertészleves kérem írja meg, mert egyelőre azt kell gondoljam, hogy a kertész főzi, hisz amit kaptunk az semmiben nem különbözött egy átlagos tyúkhúslevestől. A hőfokkal is akadtak problémáim, de ezt betudhatjuk annak, hogy a levest én tényleg forrón szeretem. A második fogás a már-már megszokott rántott hús volt (hogy én miért mindig ezeket a napokat fogom ki? ), node sebaj, még mindig szeretjük, és valóban finom is volt. A burgonyapüré állaga éppen megfelelő, se nem híg, se nem sziklaszilárd pont jó.

És itt visszatérek a cetlire. Ebédünk végeztével, miután a pincérek készségesen elvitték a tányérakat és evőeszközöket, izgatottan vártuk, hogy mi fog történni. Aztán meglepődtünk, mert semmi. Ekkor elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy itt akkor nekünk kell lépni annak érekében, hogy a számlát rendezzük. És nemsokára meg is volt a megoldás. A bejáratban ugyanis ült egy hölgyemény, aki amellett, hogy a köszönőautomata szerepét töltötte be, kezelte is ezeket a kis cetliket és ütötte a pénztárgépet vadul. Ez sajnos tovább árnyalta bennem a képet, emlékeztetve az általános iskolás évekre, mikor is kis tálcánkkal a sor végére érve a konyhás néni összeszámolta mennyi értékben sikerült ételt felhalmozni. Így hát odaballagtunk, csak most tálca nélkül és fizettünk. Fejenként 690 Ft-ot, ami viszont meglehetősen jó ár. 

Még nem tudom visszatérünk-e a Nyugatba enni. Talán igen-talán nem, mint anno a matekkönyvünk fölé, pár éve nem velük, ugyanitt.

Azon a bizonyos csütörtöki napon, elhatároztuk, hogy eszünk valahol egy menüt. A kiválasztott hely azonban annyira tele volt, hogy szolidnak mondható, két fős társaságunk sem tudott sehol leülni. Tervünket nem feladva nyakunkba vettük a várost és némi bolyongás után kikötöttünk a Fehér Rózsa Vendéglőben. Igen, valóban, már egy korábbi bejegyzésben foglalkoztunk az említett hellyel, azonban akkor nem a menü vizsgálatával voltunk elfoglalva. Most azonban kifejezetten csak arra koncentráltunk. 

Érkezésünk időpontja fél egy körülre tehető, azaz a nagyüzem közepe a menüztető helyeken. Bár az első részben nem, de a hátsó, udvarról nyíló étteremben volt számunkra egy üres asztal, ahol gondolkodás nélkül kértük ki megérdemelt ebédünket. Míg az ételre vártunk volt időm tüzetesebben is körbenézni. Ami már elsőre is feltűnt, hogy ez a rész sokkal elegánsabb, mint az, ahol előtte pár nappal leültünk egy munkavacsorára. A terem végében kandalló található, a falak ragyogó fehérek, az asztalokat diszkrét módon üvegben végződő fa "kerítés" választja el, amivel csak annyi bajunk adódott, hogy italrendeléskor jó ideig kellett kapálóznunk, hogy végre észrevegyenek kis fedezékünkben. 

A menü első fogása gombaleves volt, amit csészében kaptunk, és bár elsőre kicsit kicsinek tűnt az edény, a végén be kellett látnom- igazuk volt szüleimnek, mikor eltanácsoltak a műszaki pályáról-, rossz, vagyis inkább nincs szemmértékem. ( Most, hogy kicsit jobban odafigyelünk az éttermek kínálatára, feltűnt, hogy a gombaleves menüztető körökben nagyon népszerű, ha valakinek van tippje, hogy miért, kérem ossza meg kíváncsi kis csapatunkkal.)

A főétel a klasszikusnak mondható rántott hús rizzsel, ami szintén nem hatott az újdonság erejével, azonban meg kell mondjam, ezt a fogást sosem tudom megunni. ( Drága jó nagypapám mindig azt mondta: " Tudod nekem mindegy, hogy mi az ebéd. Az a lényeg, hogy legyen hozzá egy kis pörkölt nokedlivel." Valahogy én is így vagyok a rántotthússal, sosem elég.) Bár már a leves után sejtettem, hogy nem fogunk éhesen távozni, és ez a tézisem a tányérról lelógó két óriási szelet hús láttán sem változott. A rizs számomra kicsit száraz volt, de igazából nem bántam, hisz ahány ház, annyi szokás.

Miután az elválasztó fal okozta takarásnak köszönhetően pár perces kalimpálás után megtudtam mennyit is kell fizetni ezért a laktató menüért, ismét büszkének kellett lennem magamra a jó választás miatt, hisz 720 Ft-ért igazán megérte bedobni azt a százast a parkolóórába.

Először is sok bocsánat mindenkitől az eltűnésem miatt, a beköszöntő óta nem igazán sikerült érdemben emelnem/süllyesztenem a blog színvonalát, de ígérem ezen igyekszem a közelebbi és távolabbi jövőben változtatni. Na de csapjunk is bele...

A helyzet adott: négy tök átlagos fiatal péntek este a nagy heje-huja diszkóparti helyett valami csendesebb, nyugodt, ámde elegáns környezetben szeretett volna eltölteni pár órát, mert egyrészt volt mit megbeszélni, másrészt meg csak úgy épp ehhez volt kedvük. Kicsiny városunk sajnos nincs épp jól ellátva ilyen helyekkel, de azért bizakodva útnak indultunk. Utunk az este fél 10 magaslatában is "pezsgő, nyüzsgő, élettel teli, szórakozni, kikapcsolódni hívó" belvárosba vitt, ahol rövid tanakodás után betértünk a Fórum Pizzériába.

Itt szeretném leszögezni, ez alkalommal nem enni szerettünk volna, így természetesen a pizzafelhozatal is terítékre kerül még. (a visszatérésre még kitérek majd lentebb)

Szóval Fórum Pizzéria, a hely kellemes, hangulatos, meglepően sokan voltak az étteremben, párok, kisebb baráti társaságok indították innen az éjszakát, vagy fejezték be itt a napot. A hellyel tényleg semmi probléma, nálam megy az öt csillag. Helyet foglaltunk, a pincér kedvesen gyorsan jön az étlappal, köszönettel elfogadjuk, végiglapozzuk, majd ismét megállapítjuk, hogy nem szeretnénk enni, viszont egy pohár bor jól esne. Nosza, kérjünk borlapot. Pincér ismét jön, hozza is a borlapot. A borlap az egyen BORTÁRSASÁGOS borlap, ilyet találunk Szerencstől Vasvárig minden étteremben, már ekkor tudjuk, hogy különlegességekre ne számítsunk, de talán azért vállalható bort találunk benne. A borlap kicsit vékonyka, 12 tétel mindössze, de meglepő módon 3 soproni tétel is helyet kapott benne. Választás-vitatkozás-érvelés ízek, zamatok, hangulatok ellen és mellett, majd megszületik a döntés. Pincérünk visszatér, rendelés felvesz, köszöni, és elindul. Ezt tekinthetjük kalandos és rögös utunk kiindulási pontjának. Rövid keresgélés, majd borhűtő kipakol, visszapakol, be a raktárba/kamrába, majd ki, borhűtő ismét átnéz, számítógéphez rohan, néhány határozott nyomogatás a tapimonitoron, nagy sóhajok, majd jön a pincér hozzánk vissza. Hát sajna az általunk választott borból biza egyetlen egy palack van az üzletben, nem is olyan messze tőlünk fenn a falon... behűtheti? Ez volt az első gyomros. Illedelmesen megköszönjük a felajánlást, de azt azért mégse.

Borlap ismét elő, kezdődik a második menet. Ismét érvek, ellenérvek, viták, csipkelődések a választandó bor körül, meg is születik ismét a döntés. Pincér kolléga ismét érkezik, rendelés felvesz. A már szokásos út: borhűtő, kipakol, mégmélyebbenkipakol, fejrázás, visszapakol, hátra a raktárba, majd vissza, (most nincs tapimonitorozás) és közli, hogy az általunk választott bor már elég régen nincs náluk, nem kapnak belőle... (még egy gyomros, majd egy jobbhorog). Itt egy kicsit ingerültebb kérdést szegeztünk a pincérnek: "akkor mi van?" nem épp megnyugtató válasz jött: "minden más" :)

Borlap ismét elő, hagyjuk a fehérborokat, azokkal úgy látszik kudarcra vagyunk ítélve. Rozéhoz nincs hangulat, nézzük akkor a vörösöket. 8 vörös, 5 magyar, 3 külföldi. Kajálás és felkészítetlen gyomor nélkül lehet, hogy nagy falat lenne egy villányi vagy egri brutál cuvée, úgyhogy inkább külföld. Ismét hosszas eszmecsere, a lányok itt kicsit háttérbe szorították magukat (legnagyobb bánatunkra) de végül megszületik a döntés. Monteverdi Chianti 2008. http://www.bortarsasag.hu/hu/wine/monteverdi-chianti-2009 - tudom, ez már a kilences) Remegve hívtuk újra a pincért, rendelés lead. Kedvenc pincérünk most talán már óvatosabb, annyit mond, hogy megnézi. Ismét út a hűtőhöz, azonban most csak néhány palack kerül elő és meg is villan a kezében a fekete palack nyakán körbefutó lila szalag, ami nekünk eme túrában egyenértékű volt a kockás zászlóval. Megérkezik pincérünk, poharakkal. (Monteverdis poharak; ennyire nyomja a Bortársaság?) Bor megfelelő módon felszolgálva, bár azért a dugó kezelést még lehet finomítani :)

A bor teljesen korrekt, nem mutatott többet, mint amire számítottunk, arra amire kellett pont jó volt. És szerintem ennyi a lényeg, jó volt. Ha az időnk engedte volna még egy palackkal tuti elkoptatunk, de hát majd legközelebb. Fizetésnél a pincér - meglepő, de teljesen korrekt módon - bocsánatot kért a "borlap nevében is" és felhívta figyelmünket, hogy épp egy borlapváltás fog történni a helyen, ezért kénytelenek kipörgetni a készletet. Megértően bólogatunk, és megígérjük, hogy ha megtörténik a borlapváltás visszatérünk. 

És ezt megígérjük Önöknek/Nektek is. Egyrészt mert nem ettünk most semmit, és a fórumos pizza azért elég jól csengő név még a városban, másrészt mert kíváncsiak vagyunk az új borlapra, harmadrészt, mert borozni jó.

Az egészben az a furcsa, hogy ezt az egész helyzetet mi iszonyat élveztük és nagyon jól szórakoztunk rajta. Ha nem így és ebben a hangulatban ülünk be lehet kevésbé vagyunk toleránsak, de az egész borválasztási ceremóniát egy színdarabként éltük meg. Sok-sok helyzetkomikummal, vigyorgással, szóval péntek esti programnak jó volt, bár azért nem élném át minden héten.

Na de zárom is gondolataim, mint mondtam, még visszatérünk és kap a Fórum még egy tesztet kajával, borral, minden egyébbel. Persze a véleményeket addig is várjuk.

Még a múlt héten történt, hogy hivatalos voltam egy munkavacsorára a Fehér Rózsa Kisvendéglőbe. A sors furcsa fintora, hogy bár lakóhelyemhez ez a vendéglő van szinte a legközelebb, mégsem voltam még itt soha. Ez a bizonyos este is csak a véletlen műve volt, hisz délután négykor még úgy gondoltam lemondom a találkozót. Szerencsére nem tettem. 

Jártomban keltemben mindig el-elmentem a Fehér Rózsa mellett, tudtam hogy van házhosszállítás, hogy a parkoló az épülettel szemben van, ezért mikor beléptem, kicsit meglepődtem, hisz ezekkel az előismeretekkel azért nem gondoltam volna, hogy az egész étterem mindössze hat-hét asztallal rendelkezzen. Mikor ezen problémámat bővebben kifejtettem a társaság többi tagjának, megnyugtattak, hogy ez csak az egyik terem, van még kettő.

Miután a hallott információk megnyugtatták háborgó lelkemet, volt időm tüzetesebben is körbenézni. A berendezés illeszkedik a kisvendéglő megnevezéshez: kényelmes fa bútorok, normál méretű asztal, kockás terítő ( piros, ahogy egy rendes kisvendéglőhöz illik), valamint gyertyatartó, és belépésre gyulladó gyertya. ( Ne, ne tessék valami lenyűgöző technikai csodára gondolni, mindössze annyi történt, hogy belépésünk után a pincérhölgy meggyújtotta az asztalon lévő gyertyát.) 

Most, hogy már eleget legeltettem a szemem a berendezési tárgyakon jöhetett az étlap is. Átlapozás viszonylag gyorsan ment, ennek egyrészt vékonysága volt az oka, másrészt nagyjából tudtam mit szeretnék. Ami viszont még így is feltűnt, hogy nem szerepel sok fogás a kínálatban, viszont mindenből van egy kicsi a szortimentben. Tehát megtalálhatók a különféle húsok, tészták és zöldségek is.

Miután rendeltünk úgy gondoltuk nekivágunk a megbeszélnivalóknak. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, hisz gyorsan megkaptuk vacsoránkat, amelynek elfogyasztása közben, köszönhetően a remek ízeknek, üzletről lehetetlen volt beszélni. Ám miután az üres hasak megteltek a valóban finom, kellően meleg ételekkel folytattuk mondanivalónkat és az este végére megszületett a megállapodás.

Összefoglalva tehát, a Fehér Rózsát ajánljuk azoknak, akik hangulatos helyen, csendes körülmények között szeretnének beszélgetni, fontos döntéseket hozni és mindenekelőtt jót, jó áron enni.

 Még annak idején, a Deák tér felújításakor izgatottan vártuk mi is lesz abból a föld alatti bunkerből, ami sokáig csak a téren fel alá cikázó biztonsági őrök melegedő helyéül szolgált. Aztán egy nap sötét fólia takarta az ablakokat és pár hónappal később meg is nyitott a nagyközönség előtt a Central Park kávézó. Először izgatottan léptem be a kapuján, és őszintén mondom tetszett az, amit láttam. Jó volt a design, az árak nem voltak elszállva, a székek kényelmesek voltak, és nagyon jó lett a kanapés megoldás is. Igazából kiszolgálás minőségén kívül, -ami sajnos mai napig nem javult, pedig azóta már sokan megfordultak a pultban- semmi kifogásolni való nem akadt.

A minap egy üzleti megbeszélés helyszínéül választottuk egyik barátommal, tekintve, hogy mindkettőnk lakásához ez bizonyult a legközelebbinek, a számításba vehető helyek közül. Így utólag visszagondolva nem tettünk rossz lóra. Mint mostanában minden üzleti találkozónál, nálunk is nagyon hamar előkerültek az okostelefonok, amik szinte megállás nélkül az ingyenes és gyors wifin lógtak. Szimpatikus továbbá, hogy a pult felőli falon mindenki számára használható konnektorok vannak, ami lehetővé teszi, hogy a találkozó ne akkor érjen végett, mikor a laptopok akkuja lemerül.

Úgy érzem azon véleményemet, miszerint a Central Parkot nyugodtan ajánlhatom bárkinek, aki szeretne nyugodt körülmények között beszélgetni, tárgyalni alátámasztja az is, hogy a megbeszélés vége után körbenéztem és a laptop hegyekből megállapítottam, nem voltunk egyedül...

Míg természetesen továbbra is gőzerővel keressük a legjobb menüztető éttermet, mellette új rovatot indítunk. A szilveszteri bulik hatása már mindenkiben lecsengett, újra beindult az élet, a cégek a gazdasági évük lezártával újabb kihívásokat keresnek, a pártalanok próbálnak párra találni, azaz mindenki jól akarja magát érezni. Ám nem mindegy, hogy hol... Új rovatunk célja beszámolni azokról a helyekről, melyek teljesen alkalmasak üzleti találkozók, baráti beszélgetések, első, második, sokadik randevúk helyszínéül. Ahogy a cím is mondja, nem az a hely fogja a legjobb értékelést kapni, ahol a leggyorsabban, legolcsóbban stb. elveszíthetjük öntudatunkat, hogy aztán másnap fájó fejjel arra se emlékezzünk, hol is voltunk előző este. Épp ellenkezőleg! Szeretnénk beszámolni azokról a helyekről ahová az ember nyugodtan elmehet kikapcsolódni, kulturáltan szórakozni. 

A belvárostól a sportcentrum felé haladva található az Árkád sor végén egy picinyke sziget, ahol minden a sportról szól. A berendezés ízléses, tisztán látszik, hogy üzemeltetői komolyan elkötelezettek a sport iránt. Szimpatikus, hogy a falakon nem csak a mindenki által ismert, nagy külföldi csapatok sáljai, zászlói találhatók meg, hanem helyi egyesületeké is. 

Miután helyet foglaltam, már rögtön is jött a pincér hölgy, hogy megkérdezze mit kérek. Az Árkád azon menüztető helyek közé tartozik, ahol, az embert két fajta menü várja különböző árakon, ám lehetőség van "A" és "B" keverékeként létrehozni egy tetszőleges "C" menüt is. Ezért jár s a plusz egy pont, meg persze azért is, hogy mindegyik menühöz két fajta levest is kínálnak, így valójában már lehet "D", "E" és így tovább.

Szóval "A" menüt választottam, ami az én összeállításomban így nézett ki: Csípős káposztaleves valamint farfalle, négysajt mártással. Bár a nevében benne volt, a leves nem volt csípős inkább csak sós, valamint fura volt, hogy a recept szerint benne szereplő húst némi téliszalámi helyettesítette. A tészta viszont majdnem tökéletes volt. Az adagokban semmi kivetni valót nem találtam, jóllaktam, még úgy is, hogy szokásomhoz híven, inkább aludtam reggelizés helyett.

Miután jóllaktam, nem volt más választás, mint fizetni. Nem nagyon szoktunk képet feltölteni, ezt azonban úgy néz ki muszáj. Az én olvasatomban, az általam kért menü ellenértéke 690 Ft. Szó se essék róla, adok én érte többet is, mert valóban jó volt, ám szeretem, ha nem zsákbamacskát kapok. Szóval fizettem 890 Ft-ot, és a kezdeti lelkesedésemet letörve kicsit rossz szájízzel távoztam.

Azt hiszem a mai napon egy olyan helyre sikerült betévedni, ahol a menüztetés, - mint ahogy gondolom minden más is- profi módon megy. A belépés és távozás között pontosan huszonhárom(!!!!) perc telt el, ami, ha leszámítjuk azt, hogy viszonylag gyorsan ettünk, még akkor is világbajnok részidő. Ezért csak ajánlani tudjuk azoknak akik a közelben dolgoznak és rövid az ebédidejük. Az egész folyamat, mint valami olajozott gépezet pontosan, gyorsan, precízen működött.

Egyik barátom társaságában sétáltunk a városban, mikor is kiderült, hogy éhesek vagyunk. Nagy tanácskozások közepette kiderült, hogy korgó hasunk a Jégverem Fogadóhoz van a legközelebb, így betértünk gyorsan egy menüre.

Mihelyt leültünk már ott is volt a pincér, aki nyugtázva a két menüt, serényen térült- fordult és mire észbe kaptunk már előttünk is volt a gőzölgő póréhagymaleves, amit kinézetre kicsit furcsának találtunk először- ez valószínűleg, annak köszönhető, hogy mindketten Maggi reklámokon szocializálódtunk, ahol csak beleöntjük a port és kész is van- ám evés közben vonzóvá, sőt hamarosan hiánycikké vált tányérunkban.

A hely profizmusát mutatja az is, hogy míg az egyik pincér leszedte asztalunkat, a másik már hozta is a második fogást, ami vágottborsófőzelék(=sárgaborsófőzelék) volt, valamint bőrös karaj. Az adag, íz és tálalás itt is tökéletes, és hőfok,- ami a legtöbb helyen a menük bukását okozza - teljesen rendben volt.

Miután mindent megettünk semmi dolgunk nem maradt, mint a fizetés. Azt gondoltuk ezért a kiszolgálásért kicsit mélyebbre kell nyúlnunk zsebünkben, mint a Pocakpeti blog történetében eddig, de nem, sőt, nagyon nem. Mindössze 690 Ft-ot fizettünk egy laktató, profin szervírozott és mindenekelőtt gyors menüért.

A Jerevánon jártomban keltemben; naponta többször is megfordulok arrafelé, mindig szemügyre vettem azt a szelet vadnyugatot, amit a Go Gringo étterem terasza kínál. Minden alkalommal, eszembe jutott gyermekkorom egyik kedvenc mesehőse Speedy Gonzalez, aki, mint tudjuk a leggyorsabb egér egész Mexikóban. ( Aki esetleg nem ismerné, annak bővebb tájékoztatás itt.)

Bár legnagyobb sajnálatomra Speedy-vel nem találkoztam, azért jót ettem a Gringoban. Belépve a sejtéseim szerint egykor más funkciót is ellátó egységbe ( gondolom régebben kocsma volt), egyből egy olyan képzavar tárult szemem elé, amit az ebéd végeztéig nem tudtam feldolgozni. Ahogy így visszagondolok még most is elámulok, azon a kuszaságon, amit a hőfogó modern műanyag nyílászárók, a faragott székek, kék kockás terítők, sárgára meszelt plafon, lengőajtó és a falon lévő cowboyokat ábrázoló festmény, mely előtt a polcon antik satut és a szocialista giccskorszakból itt maradt piros sószóró látványa tárt elém. 

Mire valahogy áttekintettem, már asztalomon is gőzölgött a gombaleves, melyre nem lehet panaszom. Az hogy ilyen gyorsan kaptam menüt annak köszönhető, hogy ottjártamkor elég kevesen foglaltak helyet a kissé hűvös teremben, -amiben zene ill. emberi csacsogás hiánya miatt nyomasztó csend uralkodott- valamint annak, hogy itt csak menüt lehet kapni azt is csak 11-15 óráig, és a leves minden variáció esetén (a,b,c extra) adott. 

A mexikói romantikába újabb magyaros elemet sikerült a tulajoknak becsempészni, azzal, hogy minden asztal rendelkezik egy darab újratölthető vizeskancsóval és néhány pohárral. Lehet, hogy avítt és buta magyar szokás a "vizezés", de nekem ilyenkor mindig könnyek szöknek a szemembe, és elfog az érzés, hogy igenis mutassunk fityiszt a modern társadalmak, mindent palackba csomagoló, elszántan környezetszennyező világának.

A második fogás már választható. Mivel figyelmetlen voltam és befelé menet nem néztem meg a táblát ezért meg kellett kérdeznem miből is lehet választani. A dejós tésztát átugorva rántott karfiolt és rizst választottam ( a harmadik fogás amúgy bolognai spagetti volt). Ez kitűnő döntésnek hatott, miután megláttam a tányéromon gőzölgő meleg, mint utóbb kiderült ízletes, és nem utolsó sorban nagy adagot.

A Gringoban, nincs fizető pincér. Ezt én is csak hosszas nézelődés után tudtam meg, mikor is, megpillantottam egy fehér papírdarabot melyre kék filccel nemes egyszerűséggel csak ennyit írtak: Fizetés a pultnál. Így hát odaballagtam és kiegyenlítettem a számlát. Ami legnagyobb meglepetésemre mindössze 600 Ft volt. Így hát ezek után mit is mondhatnék mást? Go Gringo!!!!

 A Perkovátz- Házba lépve mindig elfog valami különös érzés. Elképzelem, ahogy a korabeli Soproniak a villamosról leszállva betértek egy serre, elolvasták mit ír a hírlap, és ezután fényes pengőiket letették az asztalra majd kisétáltak a lengőajtón a verőfényes napsütésbe.

Ezzel szemben egy komor, rideg, fázós napon napi szokásos rohangálásom közepette "szaladtam" be egy gyors menüre. Ami kétség kívül tényleg gyors volt, hisz miután helyet foglaltam a könyvespolc aljában máris kaptam a gombakrémlevest, ami már látványra is kecsegtető volt. Nem is csalódtam. Íze remek volt, az adag méretével sem volt semmi gond, bár lehet, ha nem a karácsonyi nagy zabálás után térek be, kicsit kevésnek találom.

A második fogás Zöldfűszeres tejfölben pácolt csirkemell filé roston nevet viselte a köret pedig rizs volt. Igazán megvallva kicsit csalódtam. Bár a név kecsegtető, semmi különöset nem éreztem. Nem tudom miben különbözött egy átlagos roston csirkemell filétől. Az adag méretével azonban semmi gond nem volt.

Az ebéd alatt volt időm jobban körülnézni, persze csak azokban a percekben mikor nem a wifi nyújtotta lehetőséget élveztem, mely ingyenes, jelszó nélküli és gyors volt. Szóval a berendezés, bár szerintem jobban illik rá a díszlet szó: a grafikák lenyűgözőek és én személy szerint odavagyok, ha egy vendéglátóhelyen vannak könyvek. Bár most kicsit jobban megvizsgálva őket, mindegyik angol nyelvű, amivel nincs is semmi gond, azonban a változatosság nem jellemző, hisz ugyanabból a könyvből ugyanazon a polcon négy- öt darabot is láttam. Ám azt bizton állíthatom, hogy ez volt a legkisebb gondom látogatásom alatt. És még az ár is rendben volt. Ezért a menüért 750 Ft-ot fizetni egyáltalán nem vétek.

 A régi szép időkben, megboldogult egyetemista koromban vizsga után, órák között, vagy csak egyszerűen egy unalmas hétköznapon is szívesen beültünk barátaimmal a PCS-be -ahogy akkor hívtuk-, hogy együnk egy menüt, vagy csak igyunk egy pofa sört. Ezért is gondoltam azt, hogy kedvesemmel oldalamon felelevenítem ezeket a szép, bár már kicsit megkopott emlékeket, amik a Pince Csárdához fűznek.

Lehet van abban valami, hogy az idő mindent megszépít. A kép, ami fogadott nem ugyanaz volt amire emlékeztem. A bútorzat megkopott, a terítők kicsit szürkébbek, lyukasabbak lettek, és a személyzet sem volt már a régi. Új lett azonban a menürendszer, hisz immáron A és B menüből lehet választani elvileg. Mondom ezt azért, mivel a pincér fel sem ajánlotta a választás lehetőségét. Így fogalmunk sem volt, hogy a babgulyás mellé, ami kiemelkedően finom volt, mit is kapunk másodiknak. Mi borsófőzeléket szerettünk volna fasírttal, ami a B menü volt, de kérdés híján helyette párizsi bundás rántott húst kaptunk rizi-bizivel. Halkan teszem fel a kérdést akkor minek két fajta étel, ha úgyis azt kapunk, amit a pincér kihoz? A rizi-bizi bár nem volt meleg, ettől még nagyobb kifogásunk nem lehetett ellene, a borsó roppanós volt, a rizs szemek nem tapadtak össze. Ennél nagyobb volt azonban a probléma a rántott hússal. Értem én, hogy menü és nem kell a legjobbat nyújtani, de amit kaptunk, az hát finoman szólva sem volt a gasztronómia csúcsa. A párizsi bunda alatt alig lehetett megtalálni a húst, ami probléma eltörpült amellett, hogy az egész tocsogott az olajban, ezáltal adva neki pikáns, ám kimondottan nem finom ízt. Ez a rövid indoklása annak, miért is küldtük vissza az adag felét.

Nagyobb összefoglalót sajnos az eltöltött idő rövidsége miatt nem tudok adni, de az biztos, hogy a kifizetett 720 Ft-os árért akármennyire is menü, nem ezt várnánk. Remélem mi csak egy rosszabb napot fogtunk ki, és nem ez az új stílus, de az biztos, hogy én még mindig inkább diákéveim kultuszhelyeként és nem, mint egy általam meglátogatandó étteremként tekintek a Pince Csárdára.

A legjobb menüztető éttermet kereső sorozatunk második helyszíne a Taverna Étterem és Panzió volt. Már a belépés pillanatában tudtuk, hogy nem mindennapi helyre érkeztünk hisz az ajtón nemes egyszerűséggel csak ez állt: Mindenféle étkezési jegyet elfogadunk! Azzal, hogy beléptünk az ajtón, nem csak az étterembe jutottunk hanem körülbelül 30 évet visszarepültünk az időben. Mondom mindezt a lehető legnagyobb elismeréssel, hisz valahogy a Tavernának azt a pici szeletet sikerült megőriznie a múltból, ami jó volt. Így történt az, hogy belépésünkkor egy valódi főúr fogadott, aki, mint később megtudtuk egyedüli felszolgálója is a helynek.

Az étterem berendezése egyszerű, mégis könnyen magával ragadja azt, aki annyira szereti a régi dolgokat, mint én. Már láttam is a szemem előtt, ahogy a baloldali beülős, ma úgy mondanánk boxokkal, ebben az esetben, viszont úgy fogalmaznék 8 személyes padsorokkal szemben a kis színpadon egy zenekar játszik bágyadtan halk jazzt, miközben a vendégek a gomolygó füstben békésen fogyasztják a pörköltet. Ez az álomkép, azért sem valósulhat meg azonban, mivel az étterem egésze nem dohányzó- jár is érte a plusz egy pont!

Az egyik legnagyobb meglepetés, hogy bár lehet kérni üdítőitalt, de minden asztalra ki van készítve egy kancsó víz, hozzá poharakkal, melyből térítésmentesen lehet fogyasztani, és ha kiürül kérésre újra is töltik azt, anélkül, hogy felszámolnának érte bármit is.

Talán egyedülálló módon számunkra a levest tálban hozták ki, amiből mindketten bőségesen tudtunk meríteni, és még repetázhattunk is, így bátran állíthatom az adagok sem kicsik. Ottjártunkkor köménymag leves volt a menü, valamint rántott hús rizzsel, savanyúsággal. Bár a második fogást már tányéron kaptuk az adagokra így sem lehetett semmi panaszunk. A rántott hús a fél tányért beterítette, elrejtve ezzel a rizs jókora részét.

Azt hiszem a tavernában pont az a jó, hogy minden olyan egyszerű. Az ember bemegy, eszik, iszik és a végén fizet. Ráadásul nem is sokat. A menü ára 600 Ft, ami magában foglalja az ebédet, hozzá az italt, valamint azt a kis időutazást, amit az ott eltöltött percekben élhetünk át.

Voltam itt én már többször, így van néhány élményem a helyről, de ezeket most nem kívánom megosztani, koncentráljunk az éppen aktuálisra….

Kisebb társasággal érkeztem dél körül, az első teremben a szokottnál talán kevesebben voltak, és az ott lévő Urak is a „visszafogottabb” kategóriába tartoztak. A többi teremben sem voltak sokan (ebédidőben? hogy-hogy?). Nem voltam benne biztos, hogy eszek, de aztán mivel a többiek is, lám én is. Na, nem túl bonyolultat. Az első üveg söröm után kikértem egy velős pirítóst (amit már jól ismertem). Sokáig úgy tartottam, hogy a városban ott a legjobb, ezt most már nem állítanám ilyen egyértelműen, de lehet, hogy még mindig így van. Egy biztos: még mindig nagyon jó! A kiszolgálás kifogástalan volt, a sör hőmérséklete úgyszintén. (Amiből a későbbiek folyamán még egyet elfogyasztottam.) Komoly problémám az árakkal sem volt (450 egy velős pirítósért, ami FINOM!). Egyetlen negatívumként azt említhetném, hogy hideg volt a „Gödörben”, úgyhogy azon is elgondolkoztam, hogy visszaveszem a kabátomat is…na de sebaj, semmi sem lehet tökéletes…

Szóval két sör, két szelet velőspirítós…így egyszerűen…de én azt mondom jó volt.

Notórius későn kelőként én személy szerint hadilábon állok a menüzéssel. Mire a tízórainak is beillő reggeli után megéhezem, a legtöbb helyen már az estére készülnek, így esélyem sincs menüt kérni. Így volt ez azon a bizonyos napon is, mikor kedvesemmel négy helyen vallott kudarcot azon vállalkozásunk, hogy menüt együnk. Ám ötödik próbálkozásunkat siker koronázta, így foglaltunk helyet 14:30-kor a Zanza café egyik asztalánál, amiért az első piros pontot már ki is osztottuk. A Zanza azon helyek egyike, ahol az ember - ha időben érkezik – a felkínált fogásokból maga pakolhatja tányérjára a szimpatikusnak tűnő falatokat és ismételheti ezt annyiszor, ahányszor csak akarja.

A déli roham már rég elvonult. Ez meglátszott a hely látogatottságán- csak mi ketten voltunk-, valamint a kínálaton is. A négy melegítő edényből már csak kettőben volt étel, ez természetesen nem a hely hibája, így jár az, aki lusta akkor megéhezni, mint mindenki más. Számunkra az ebéd így húsleves volt, valamint másodikként főtt burgonya sült hurkával és kolbásszal. Az ételek ízével minden rendben volt, funkciójukat remekül ellátták, azaz jóllaktunk, ám egy kis üröm is vegyült örömünkbe, ebédünk inkább volt langyos, mint meleg, ami sokat rontott élvezeti értékén. Gondolom és remélem, hogy ez is csak kései érkezésünknek volt köszönhető.

Mindent egybevetve jól éreztük magunkat jót ettünk, és mikor megláttuk a számlán szereplő összeget – 890 Ft-ot fizettünk fejenként a menüért, valamint 105 forintot a 3 dl szódánkért, azaz kettőnkre 1990 Ft-ot- elégedetten csettintettünk nyelvünkkel.

A Zanzát tehát csak ajánlani tudjuk mindenkinek, de főleg azoknak, akik szeretnek büntetlenül repetázni, és utálnak korán felkelni.